A társkeresés 80/20 elmélete csak arra jó, hogy mindenért a nőket lehessen hibáztatni

A Kamaszok című Netflix-sorozat kiszabadította az incelfórumokról a 80/20 teóriát. A napokban a Férfiak Klubjának elnöke, Bedő Imre fejtegette teljes bizonyossággal a némileg szkeptikus Skrabski Fruzsinának a Más Világ című podcastben. Az epizódot hirdető rövid videó alá érkezett kommentáradat alapján úgy tűnik, rendkívül nagy a fogékonyság erre az elméletre – naná, hiszen kézenfekvő alkalmat ad egy kis nőgyűlölő fröcsögésre. Az sem baj, ha egyébként nem igaz.

A 80/20 elmélet lényege, hogy a nők 80 százaléka a férfiak „felső 20 százalékával” szeretne kapcsolódni, így azok dúskálnak a lehetőségekben, miközben szegény többiek hoppon maradnak. Hamar felmerül a kérdés, hogy az elmélet terjesztői milyen kritériumok alapján állapították meg, hogy kik tartoznak a „felső” kategóriába, és honnan vették az arányokat. A szálak a társkereső alkalmazások által végzett kutatásokig (pontosabban, azok elferdítéséig) vezetnek.

A 80/20 elmélet alapja a Pareto elv: Vilfredo Pareto olasz közgazdász 1906-ban megállapította, hogy a társadalomra jellemző vagyonelosztás során a megtermelt javak 80 százaléka a társadalom 20 százalékához kerül. A közgazdaságtan számos területén beigazolódik az elv, miszerint a következmények 80 százaléka az okok mindössze 20 százalékára vezethető vissza – de az ismerkedés terén való alkalmazásának semmilyen tudományos alapja nincs.

Az ismerkedési hajlandóság 80/20 elméletét nem az általános férfi, illetve női viselkedés kapcsán, hanem a társkereső alkalmazások vonatkozásában állapították meg – ott is megkérdőjelezhető módszertannal.

Az OK Cupid társalapítója, Christian Rudder írta le 2009-ben blogbejegyzésében, (majd bővebben 2014-es Dataclysm c. könyvében), hogy a platform női felhasználói a profilképek alapján a férfiak 80 százalékát átlag alatti külsejűnek ítélik meg, miközben a férfiak jóval több nőt tartanak vonzónak vagy átlagos megjelenésűnek. De azt is leírja, hogy míg a férfi üzenetírók felfelé céloznak: „a férfiak által írt üzenetek kétharmada a nők legvonzóbbnak ítélt egyharmadának szól”, a nők nagyobb arányban írnak olyan férfiaknak, akiket nem sorolnak a legvonzóbb külsejűek közé. Ez utóbbi eredmények valamiért nem terjedtek el.

2015-ben egy Worst Online Dater nevet viselő blogger hasonló „eredményt” hozott ki, ez az a „kutatás”, amire a 80/20 elmélet hívei (már amikor veszik a fáradságot, hogy állításukat valamivel alátámasszák) hivatkozni szoktak. A minta 27 nőt tartalmazott. Meggyőzően komoly szám, és akkor még nem is beszéltünk a kutatás hasonlóan professzionális módszertanáról. A szerző álprofillal, magát vonzó külsejű férfinak feltüntetve faggatta az alanyokat Tinder-használati szokásaikról. Legalább elismeri, hogy az önbevallásnak, pláne ha az alany azt hiszi, hogy ismerkedő, és nem kutatási szituációban kérdezik, azért vannak korlátai.

A 80/20 elméletet eddig senki sem vetette össze a kialakult kapcsolatokkal

Egyik tanulmány sem ér ki arra, hogy a talált adatok milyen összefüggésben állnak a létrejött személyes találkozások, illetve párkapcsolatok arányaival. Az USA-beli Pew Research Center adatai szerint (közel 5000 fős mintából) a megkérdezettek harminc százaléka próbált ki társkereső alkalmazásokat, és e csoport 12 százaléka nyilatkozott úgy, hogy ezeken keresztül tartós kapcsolata jött létre. Rudder a Dataclysm bevezetőjében 10 százalékra teszi az első randiból kialakuló tartós kapcsolatok arányát, és 0,7 százalékra a házasságokét.

Érdekes lenne megnézni a sikerrel járt személyek vonzósági besorolását, illetve kapott lájkjai és üzenetei számát – ilyen kutatást nem találtam. (És valószínűleg nincs is, mert az appok üzemeltetői nemigen tudják a profiljukat törlő felhasználókat utánkövetni.)

A Pew által megkérdezett férfiak közül kétszer annyian kevesellték a platformon kapott üzenetek számát, mint a női interjúalanyok közül. Ez akár megerősítheti a fent említett két blogger tézisét a „válogatós nőkről”, de teljes képet a létrejött tartós párkapcsolatok alapján kapnánk. Ráadásul a kölcsönös és tartós vonzalom kialakulása komplikáltabb annál, mint hogy esélyét a kapott üzenetek számából ki lehessen következtetni.

Hol terem a jó kapcsolat?

Biztos, hogy az, aki népszerűbb a célszemélyek körében, sikeresebb a szerelmi életben? Egyáltalán nem: a kutatások azt mutatják, hogy a vonzó külsejűnek ítélt embereknek rövidebb kapcsolataik vannak. Persze az adatokat mindig kontextusban kell értékelni: a hosszú kapcsolatok egy részére nem feltétlenül a megelégedettség a magyarázat, hanem az, hogy a benne lévők nem hiszik, hogy dúskálnának az alternatív lehetőségekben.

Franklin Veaux és Eve Rickert Nyitott szívvel több kapcsolatban c. könyvükben kifejtik az ínségmodell vs. bőségmodell elméletet. (Mely a poliamorián kívül is releváns.) Eszerint

akár az a meggyőződésünk, hogy kevés lehetőségünk van a párkapcsolatra, akár az, hogy sok, mindenképpen önbeteljesítővé válik.

A szerzőpáros ugyanakkor arra is kitér, hogy az ínséget mesterségesen is előidézhetjük például irreális, illetve a jó kapcsolat szempontjából jelentéktelen) kritériumok felállításával. És, tehetjük hozzá, a társkereső alkalmazások szűrői erre igencsak alkalmasak. Például kiszűrhetjük a 170 cm alatti embereket, holott lehet, hogy van egy 169 cm magas felhasználó, akivel sok közös tulajdonságunk van és remekül megértenénk egymást.

A 80/20 elmélet az offline világban aligha állná meg a helyét. Online kontextusban, fotók értékelése alapján sikerült felállítani (számos kutatás kimutatta, hogy hiába a leggondosabban kitöltött profil, a felhasználók a kép alapján döntenek a jobbra-balra húzásról). Személyes találkozás alkalmával a külső mellett más tulajdonságok is (intelligencia, humor, kedvesség, közös érdeklődési kör stb.) előtérbe kerülnek, így a pusztán fénykép alapján érdektelennek tűnő személy vonzósága is nőhet.

Mindenről a nők tehetnek?

Valószínűleg ez a magyarázata annak a furcsa ténynek, hogy átlagos vagy előnytelen külsejű emberek is szoktak párkapcsolatban élni – Bedő Imre azonban másként látja. Szerinte ugyanis az történik, hogy a felső 20 százalékért versengésben megfáradt nők 30 éves koruk után ráfanyalodnak a férfiak alsó 80 százalékából valakire, akit azonban mindig is egy „b változatnak, egy vigaszágas történetnek” fognak tekinteni. (Kizárt dolog, hogy beleszerettek.) A felső 20 százalékot pedig addigra a fokozott érdeklődésükkel elrontják és elvesztik, mert ők emiatt nem fogják a rendkívüli potenciájukat gyermeknemzés céljából bevetni. (A külső és a szexuális teljesítőképesség összefüggésének forrására is kíváncsi lennék – a tudományos kutatásokban ilyesmiről nem szól a fáma.)

A „szörnyű katasztrófához” vezető események láncolatát Bedő szerint az indítja el, hogy „a nők választanak társat és csak a nők dönthetnek”. A férfiak 80 százalékát ezek a gonosz nők „folyamatosan megalázzák” – mivel? A visszautasítással? Az önmagában nem megalázás – pláne, hogy maga Bedő utal arra, hogy az is megalázó, ha valakire tényleges vonzalom nélkül rábeszéljük magunkat.

Ezt az eszmefuttatást, mármint a hivatkozott rövid videót, e napig több mint 800 ezer ember látta. Fontos lett volna, hogy ez a tömeg a megoldás mikéntjéről is értesüljön, de az a teljes epizódból sem derül ki, így saját következtetésekre kényszerülünk. Ne dönthessenek a nők? Vagy ne csak ők dönthessenek? És ha az adott kapcsolatot a nő nem akarja, a férfi meg igen, akkor az számszerűen hiába döntetlen, legyen a férfi akarata a mérvadó? És ha a nő akarja, a férfi meg nem, akkor a férfit is lehessen kényszeríteni? És ha egy nővel több férfi akar kapcsolatban lenni, ő pedig egyikükkel sem, akkor hogyan döntik el, hogy melyikükhöz kényszerítik hozzá? Megannyi kínzó kérdés.

Robin Hanson közgazdász a 2018-as torontói gázolás után (melyet egy incel követett el), nem kis vitát kiváltva komolyan felvetette a „szexuális újraelosztás” gondolatát. De az igazság az, hogy a szex nem gyömöszölhető társadalmi igazságossági keretbe. Többek közt mert ha nincs meg a vonzalom, és valami kifacsart indokkal mégis kapcsolatot kényszerítünk ki, azzal alapvető emberi jogokat sértünk. Ezért nem létezik olyan, hogy „szexhez való jog”.

Ez nem jelenti azt, hogy ne érezzünk együtt azokkal, akik nehezen találnak partnert – de az ő helyzetükön a célcsoport hibáztatása és megutálása nem javítani, hanem rontani fog. Antifeminista összeesküvés-elméletek terjesztése helyett érdemes inkább magukat a nőket meghallgatni. Jellemzően nem arról panaszkodnak, hogy lecsúsznak a leghelyesebb, leggazdagabb stb. férfiakról, hanem arról, hogy nem találnak olyan társat, akire számíthatnak és aki egyenrangú félként tiszteli őket.

A párkapcsolati státuszukkal elégedetlen férfiak jobban járnak, ha a manoszféra helyett inkább az egyenlőség felé indulnak el.

Persze garancia semmire sincs, és sokan önhibájukon kívül maradnak egyedül. Így hát ahelyett, hogy arról ábrándozunk, hogy megfosztjuk a nőket (vagy a férfiakat) a döntési lehetőségtől, vegyük tudomásul a társadalmi realitásokat és tegyük könnyebbé az akarva vagy akaratlanul egyedülállók helyzetét. (Nemcsak az előítéletek lebontására gondolok, hanem például gazdasági és jogi szempontokra is.)

Napjainkban, amikorra szerencsésen kiiktattuk a kényszerítő tényezők nagy részét és a kapcsolatok általában szabad akaratból, vonzalom alapján köttetnek (és ha nem válnak be, véget vetni is könnyebb nekik) többen élnek tartósan vagy akár élethossziglan társ nélkül. Ne hibáztassuk őket a saját helyzetükért, pláne ne a jóval komplexebb társadalmi problémákért. Inkább örüljünk, hogy azok a kapcsolatok viszont, amelyek kialakulnak és fennmaradnak, nagyobb eséllyel őszinték és valódiak.