A világ népességének 2-4 százaléka szenved figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarban (ADHD). A feltételezés, hogy egy jellegzetes „fiú-betegségről” lenne szó, már évekkel ezelőtt elavult, Magyarországon mégis kevés szó esik a felnőtt, női ADHD-ról. Dr. Lenka Staun pszichoszomatikus szakorvos, pszichoanalitikus, csoportterapeuta, éveken át vezette a berlini International Psychoanalytical University (IPU) ambulanciáját, új terápiás módszert kutat az ADHD-s betegek kezelésére. Interjúnkban a női ADHD jellegzetességeiről, a betegek felelősségvállalásáról, öndiagnózisról és a mentalizációalapú csoportterápiáról beszélt.
Engedje meg, hogy egy kicsit provokáljam. „Manapság mintha hirtelen minden második ember ADHD-s volna, ez is csak egy divatbetegség”. Mit gondol erről?
Ez nem igaz, ADHD mindig is volt, csak nem mindig megfelelően diagnosztizálták. Csak az elmúlt pár évben vált világossá, hogy a hiperaktivitás és az impulzivitás a lányoknál és a nőknél máshogy néz ki, mint a fiúknál és a férfiaknál: ők ugyanis a túlzott motorikus aktivitás helyett belső nyughatatlanságot élnek meg. Ám ez a szempont nem jelent meg a vizsgálati kérdőíveken, így azok a lányoknál és a nőknél torz eredményeket mutattak. Manapság viszont másképpen használjuk a diagnosztikai eszközöket, így több embernél mutathatjuk ki az ADHD-t.
Ráadásul a lányokat sok helyen alkalmazkodóbbnak nevelik, gyorsan megtanulják azt is, hogyan bólogassanak figyelmesen akkor is, amikor már régen elvesztették a fonalat. A szociális alkalmazkodási elvárások, a társadalmi nyomás és a családi szocializáció miatt a lányok és a nők sokkal hajlamosabbak a maszkolásra, hogy elfedjék a tüneteiket. Ami egy fiú esetében talán még tolerálható, egy lánynál már büntetendő. Nekik az a dolguk, hogy nyugodtak legyenek. Ezért aztán a tanórákon is más stratégiákhoz folyamodnak, hogy levezessék a nyughatatlanságukat, például rajzolgatnak. A fiúk pedig felállnak, ők szembetűnőbbek.
„Megnéznek valami videót az Instagramon vagy a TikTokon, elolvasnak pár online-cikket, és máris ADHD-juk van, ahelyett, hogy vállalnák a felelősséget a gyengeségeikért.” Ehhez mit szól?
Az ADHD nem bocsánat, hanem magyarázat. Onnantól, hogy az érintett megkapja a diagnózist és megérti a tüneteit, az a dolga, hogy felelősséget vállaljon értük. Szemügyre kell vennie, hogy mit tehet, hogy jobban legyen és hogy ne terhelje nagyon meg a kapcsolatait, hogy mit tehet annak érdekében, hogy pontosabb és megbízhatóbb legyen. Természetes, hogy egy ilyen biológiai faktor meghatározza az identitást, és tényleg nehézséget okoz. Viszont sokakat lehet látni a terápiában és a rendelőben, akik azt mondják „Gyorsan feldühödök, de ez van. Ez az én ADHD-m és kész.” Mintha nem is kéne vele foglalkoznia. Nem tartom jónak ezt a hozzáállást. Inkább fel kell tenni a kérdést: mi esik különösen nehezemre és milyen érzelmekből fakad ez a nehézség? Aki ezt felismeri, tud rajta dolgozni, és jobban látja, mikor van szüksége szünetre, segítségre, és mindenekelőtt megfejtheti, hogyan lehet jobban jelen az életében.
És mit gondol az öndiagnózisról? Egyáltalán nem egyszerű időpontot kapni egy orvosi vizsgálatra.
Akkor is szükséges a klinikai diagnózis, nem elég kitölteni egy internetes kérdőívet. A legtöbb ember nem tud állandóan figyelni és koncentrálni, viszont az ADHD nem figyelemhiány, hanem figyelem-irányítási zavar. Hiszen az érintettek csodálatosan tudnak koncentrálni a hiperfókusz állapotában, de nem tudják adekvát módon terelni és összpontosítani a figyelmüket.
Összességében három kritériumnak kell teljesülnie, hogy diagnózist állíthassunk: a tüneteknek minden életterületen, már a gyerekkorban kezdődően jelen kell lenniük, és semmilyen más betegség nem indokolhatja őket. Egy szorongásos zavar, egy poszttraumás-zavar, egy borderline személyiségzavar és egy depresszió is okozhat hasonló tüneteket. Másrészről pont ezek a betegségek megjelenhetnek az ADHD nyomán is.
Mit gondol arról, hogy az ADHD-t ennyire felkapta a közösségi média?
Fontosnak tartom, hogy kialakuljon a tudatosság a betegség felé, de még mindig túlságosan sok a mítosz, amelyeket a média is életben tart. A kisvideók azonban nem igazán tudják megmutatni, milyen szenvedésnyomással jár az igyekezet, hogy az érintettek egyáltalán valahogy működni tudjanak az élet különböző területein, mint például a munkában vagy az iskolában; vagy hogy mit jelent, ha valakinek nehézségei vannak az érzelemszabályozással. Ide ugyanis táplálkozás- és alvásszabályozási problémák társulnak, és gyakori a hangulatingadozás is. Mindezt a terhelést nem lehet közösségi médiás tartalmakon keresztül hitelesen bemutatni.
„Csak rendesen meg kéne nevelni azt a gyereket, és máris nem lenne ADHD-s.”
A betegség nem nevelés kérdése. Lehetővé kell tenni a gyereknek, hogy észrevegye, amikor mozgásra van szüksége, és megengedni, hogy óra közben elhagyja a tantermet. És arra tanítani, hogy érzékelje a szükségleteit, és hogy megfelelően szabályozza magát. A gyerekek első sorban a testükön keresztül, a mozgás által szabályozódnak.
Csakhogy az önmagára figyelés elsajátítása szorosan összefügg a mindenkori oktatási rendszer adta lehetőségekkel és jó sok politikai kérdést vet fel.
Alapvetően azt kell átgondolnunk, miként segíthetünk a gyereknek az önszabályozásában. Hogy ne hibásnak és rossznak, hanem elfogadva érezze magát, és be tudjon illeszkedni úgy, ahogyan van. A nyughatatlanság és a koncentrációs nehézségek így is hihetetlen terhet jelentenek egy gyereknek, képzeljük el, ha ehhez még folyamatosan azt kapja, hogy ő rossz és nem igyekszik eléggé!
Ide vág a gyakran ismételt kijelentés: „Micsoda okos kislány, milyen kár, hogy lusta ahhoz, hogy jobban igyekezzen.”
Az ADHD nem az igyekvéssel összefüggő megbetegedés. A motivációért felelős rendszert a dopamin irányítja. Ha túl kevés van belőle, instabilabban működik, így nehezebb bármire rávenni magunkat. Ez a neurobiológiai oldal, ehhez kapcsolódnak a pszichodinamikai hatások. Ha a környezetemből így is folyton azt hallom, hogy nem igyekszem eléggé, akkor nem is fogom tovább erőltetni, mert minek. Minél negatívabb az önkép, minél kevésbé ismerik el az igyekvésemet, annál hamarabb adom fel. Összefoglalva: a dopamin-hiány társul a pozitív visszajelzések hiányával.
Ráadásul az érintettek az impulzivitásuk miatt az iskolában is hajlamosak hangosak és féktelenül beszédesek lenni, így aztán hamar találják magukat az osztály bohócának szerepében. Róluk pedig aztán senki nem feltételez túlságos önbizalomhiányt, ezért aztán még nehezebb kezelni a valódi gondjukat.
Bizony, a törékeny önértékelés párosul a törődés iránti vággyal. Annyira szeretne figyelmet kapni, hogy az sem baj, ha a figyelem történetesen nem elismerő. Választ magának egy szerepet, amivel azonosulni tud: ha nem lehet sem az Okos, sem a Közkedvelt, marad ez. Így illeszkedik be az osztály szociális rendszerébe.
Gyakran hallani azt is, hogy: „Én sem csinálom szívesen, ami nem érdekel, még sincs ADHD-m” vagy „Én is sokszor csinálok egyszerre három dolgot, attól még nem vagyok neurodiverz.”
Teljesen emberi, ha valamihez nincs kedve valakinek, viszont az ADHD egy idegrendszeri fejlődési variáció, amely jelentősen akadályozza a végrehajtói funkciót és az érzelemszabályozást. A betegek időérzéke nem működik megfelelően, és nem prioritás, hanem érdeklődés alapján rangsorolják a tennivalóikat. A tervezési és a szervezési képesség fejlesztésében segíthet a terápia és a betanult struktúrák, a végrehajtó funkció működését pedig látványosan segíti a gyógyszeres kezelés.
A kutatások szerint az ADHD-sok rövidebb ideig élnek. Miért?
Az ADHD-val járó kockázati tényezők miatt. A páciensek hatvan-hetven százalékának van valamilyen társbetegsége. Depresszió, szorongásos megbetegedések, függőségek: mind korai halálhoz vezethetnek, ha kezeletlenül maradnak. Másrészről többször fordulnak elő náluk testi bajok is, mint például az evészavar. Ezen kívül a hiányos öngondoskodás, az impulzív, vakmerő magatartásuk miatt gyerekkoruktól kezdve egy életen át több balesetnek vannak kitéve, melyeknek egy része sajnos halálos kimenetelű.
Beszéljünk a nőkről. A folytonos, látens bűntudat és szégyenérzet megélése jellemzőnek tűnik, főleg azoknál az érintetteknél, akiket felnőttként diagnosztizáltak. A fent említett iskolai tapasztalatokból származik ez az érzés?
A szégyen egy olyan szociális érzés, amely akkor születik, amikor az ember a többiek szemében másnak, eltérőnek, nem elégségesnek találja magát. Ez az érzés egy ADHD-s gyereknél nagyon korán felbukkan. Más, mint a többi lány, ezért nagyon szégyelli magát, és maszkolással válaszol. És mivel a saját és mások érzéseinek lekövetése – más néven a mentalizációs képesség – hiányos, hajlamosabbak túlzott kockázatot vállalni, ami aztán többek között szexuális bántalmazáshoz, traumatizáló élményekhez és nem kívánt terhességhez vezethet. Hiszen nem veszi észre, mire van szüksége, nem tudja olvasni a teste jelzéseit, adott esetben túl sokat iszik, és nem érez félelmet. A bűntudat pedig egy ilyen esetben hamar igazolást nyer. Hiszen ha a végrehajtó funkció nem működik rendesen, nem tudom felmérni a viselkedésem következményeit.
Hogyan hat a korlátozott mentalizációs készség az érintettek párkapcsolati működésére?
Ha nem veszem észre az érzéseimet és a szükségleteimet, az önértékelésemet pedig megtépázták a visszatérő rossz élmények, akkor az természetesen kihat az intimitásra és a szerelmi életemre is. Ám sok pácienst látok nagyon stabilan kapcsolatban, olyan párral, aki más: rendezett és megtartó, és közben nagyon megértő.
A statisztikák szerint az ADHD-val élők körében kiemelkedően sok a válás.
Igen, ez igaz. Ha jól tudom, az ADHD-s gyerekek szüleinek hetven-nyolcvan százaléka elvált (németországi adat – a szerk.), mert az érintettség túl nagy teher a családi rendszernek. És mivel az öröklődés igen magas, nagy eséllyel az egyik szülő is ADHD-val él. Nehéz kombináció: egy olyan szülő, amelyik nem képes magát érzelmileg szabályozni, és egy gyerek, akinek ez szintén nem megy. Ezért olyan fontos megnézni az ADHD-s családoknál, hogy milyen segítséget tudnak igénybe venni, van-e olyan megtartó személy a nukleáris magcsaládon kívül, akire támaszkodni lehet. Ezeknek a gyerekeknek pedig iszonyú fontos az óvodában és az iskolában tanulni az önszabályozást.
Hogyan hat az ADHD a terhességre és az anyaságra?
A terhesség alatt több a kockázati tényező. Ráadásul a hormonok összjátéka nagyon erősen befolyásolja az ADHD-s nők életét, mert a dopamin és az ösztrogén összefüggenek. Az érintettek érzékenyebben reagálnak az ösztrogénszint változására, tehát amint csökken az ösztrogén, úgy erősödnek az ADHD tünetei. Ez történik minden hónapban a menstruáció előtt, és közvetlenül a terhesség után is, éppen ezért az ADHD-s anyák sokkal gyakrabban szenvednek gyermekágyi depresszióban. Főleg, hogy a szülés után egyébként is szabályozási zavar lép fel a szervezetben. Éppen ezért volna fontos, hogy a nőgyógyászok, bábák és védőnők tisztában legyenek vele, milyen sajátos támogatásra van szüksége egy ADHD-s anyának a terhesség és a szülés ideje alatt és utána.
És mi a helyzet a felnőtt ADHD-s férfiakkal? Nekik egyszerűbb? Elvégre teljesen más szerepeknek kell megfelelniük.
Máshogyan, de mindenkinek nehéz. A tünetek náluk is sok terhet és szenvedésnyomást jelentenek. Éppen a „kihelyező”, externalizáló magatartás (olyan viselkedésformák, melyek elsősorban a személy környezetét érintik – a szerk.) miatt több konfliktusba keverednek, melyek nem egyszer például az állásukba kerülnek.
Milyen szuperképességekkel jár az ADHD?
Mivel a gondolataikat nem a prioritások irányítják, roppant asszociatívak. És mert az agyuk ingerszűrője csökkentett üzemmódban működik, nagyon gyorsan reagálnak, és a sokfélén összekapcsolódó gondolataik nagyon kreatívvá teszik őket. Olyan változásokat is észrevesznek, amit mások nem, spontánok, ötletesek és kíváncsiak. Könnyebben motiválhatóak, mint mások. És igen, alapvetően az impulzivitás is jó dolog.
Ön éppen egy új terápiás módszert kutat az ADHD kezelésére. Hogy jött a mentalizációalapú csoportos pszichoterápia ötlete?
Egyre több páciensünk érdeklődött az ADHD-diagnosztika és kezelés iránt, ezért az IPU-n úgy döntöttünk, hogy fejlesztünk egy terápiás eljárást, a genfi egyetemmel dolgoztunk együtt. Mivel az aktuális kutatások szerint az ADHD egy érzelemszabályozási zavar, kézenfekvő volt a mentalizációalapú pszichoterápia eszközeit használni, hiszen már régóta jól bizonyítanak a borderline-zavar kezelésében (ahol szintén az érzelemszabályozási központ nehézségeivel van dolgunk). Azt kellett megnéznünk, min kell változtatnunk ahhoz, hogy hatékonyan működjön az ADHD esetében is. Mint már említettem, az ADHD esetében a problémás érzelemszabályozás által vezérelt test a zavaros érzésektől, szorongásos állapotoktól, nyomástól a hiperaktivitáson és a nyughatatlanságon keresztül igyekszik megszabadulni. Mivel nem veszi észre a pillanatnyi érzéseket, a mentalizációs képesség is meglehetősen beszűkül, ezért a terápiának is a test működésére kell összpontosítania. Minden alkalmat testgyakorlattal kezdünk, megnézzük, milyen érzeteket veszünk észre, és ezek honnan származhatnak: van-e valami belső vagy külső kiváltó ok, valamilyen szükséglet, érzés vagy emlék, ami miatt úgy vagyok, ahogy. A próbakísérlet első három hónapja pszichoedukációval telt, aztán egy év csoportterápiával folytatódott.
Tehát a klasszikus viselkedésterápiával ellentétben az önök metódusa nem gyakorlati módszereket kínál a mindennapi feladatok elvégzéséhez, hanem az érzetek észlelését segíti.
Igen, a kérdésünk: mely érzések bújnak meg a viselkedésem gyökerénél? Hogyan lépek kapcsolatba a másik emberrel, és miért pont úgy teszem? Ha például valaki fél kimenni a házból, a viselkedésterápián trükköket keresnének, amelyek segítségével mégis kimerészkedik az illető. A mentalizációalapú módszer arra keresi a választ, hogy milyen érzések akadályozzák az érintettet, hogy kimenjen, mitől fél. Nagy előnye a csoportos terápiának, hogy a többi páciens képes tükrözni az egyes ember viselkedését. Ha mondjuk valaki a körben mindig védekezésbe vonul és szabadkozik, mert azt érzi, hogy valamit nem csinál elég jól, akkor a többiek visszajeleznek neki, és nagyon jól megdolgozhatóvá válnak a felbukó érzelmek. A csoportot arra bátorítjuk, hogy nagyon egyenes, határozott válaszokat adjon az egyes tagok élményeire.
A terápiás módszerük segít letenni a gyógyszert?
Nem ez a cél. A gyógyszeres kezelés fontossága a betegség súlyosságától függ. Az első három hónapban sokat dolgozunk az alapokon: a mozgás, a táplálkozás, a szünetek beiktatása, a médiafogyasztás, az alvási szokások mind olyan területek, amelyeket a pácienseknek előbb meg kell tanulniuk szabályozni. Nem az a kérdés, hogy terápia vagy gyógyszer, hanem hogy miként tudják ezek értelmesen kiegészíteni egymást. De azért olyanok is akadnak, aki olyan jól haladnak a csoportterápiával, hogy leteszik a tablettát.
És most hogyan tovább a próbakísérlet után? Vannak olyan eredményeik, amikről nyilvánosan beszámolhat?
Megállapíthatjuk, hogy a mentalizációalapú módszer keretein belül elvégzett három hónapos pszichoedukáció szignifikánsan javítja az ADHD tüneteit. Az érzelemszabályozás, az életminőség és a testérzékelés alapvető javulásához szükség van az egy éves csoportterápiára is. Következő lépésként a módszert randomizált kontrollált vizsgálattal teszteljük. Közben pedig tanítom a kollégákat, hogy miként dolgozzanak felnőtt ADHD-s betegekkel, ugyanis a felnőttkori ADHD még mindig nem szerepel a pszichológus-képzések tantervében. Pedig más módszereket kíván, ha például a mélypszichológiai terápiában egy ADHD-s ül velem szemben, akinek ismert módon nehézségei vannak a végrehajtó funkcióival: máshogyan egyeztetek vele időpontot, másképp figyelem az idő múlását a beszélgetés alatt.
A neurodiverzitást illetően gyakran érezhető általános bizonytalanság, se kiköpni, se lenyelni nem lehet: most akkor betegség-e vagy sem, tényleg klinikai kezelésre szorul az érintett, vagy jobb tudomást sem venni róla. Mindig szem előtt kell tartani, hogy valóban többdimenziós spektrumról van szó. Nehéz kívülről megítélni, hogy valakinek mennyire súlyosak a tünetei. Sokan nagyon jól alkalmazkodnak és megfelelő megküzdési stratégiákkal rendelkeznek, sokan pedig egyáltalán nem és szenvednek a tünetektől. Épp ezért a páciens felelőssége, hogy beszéljen magáról és arról, miben kellene neki segítség.
Tegyük fel, hogy van egy hatéves lányom, aki küzd az első osztályban. Ő nem lát rá a nehézségeire úgy, hogy beszélni tudjon róluk. Mire ügyeljek, ha ki akarom deríteni, fennáll-e az ADHD gyanúja?
Először mindig a pedagógusok megfigyelésére lennék kíváncsi: milyen a gyerekem az órán, a szünetben, hol a helye a szociális hálóban? Közben magam is figyelném: Milyen otthon? Mire reagál erősen? Hogyan bírja az ingereket? Agresszívvá válik, ha nyugtalan a környezete? Megpróbálnám megérteni, mi ingerli leginkább. Ez az első lépés.
Az ADHD-ról szóló sorozatunk első részét itt, a másodikat itt olvashatják.
